Romantikus zene

A romantikus zene szinte az egész 19. századon végigvonuló irányzat, a zenetörténet egyik leggazdagabb korszaka.

Története

Több szakaszát szokták megkülönböztetni: korai, virágzó és kései romantika, amelyeknek eltérő vonásaik mellett is közös jellemzőik voltak: formalazítás, a szenvedélyek ábrázolására való törekvés, a népi dallamanyag felhasználása, újszerű hanghatások és merész harmóniák alkalmazása. Sokat merített a társművészetekből és a természetből: irodalmi, utazási, képzőművészeti élmények épültek be a zenébe. További jellemzője volt, hogy témáit gyakran a múltból merítette. Időben és térben eltávolodott a jelentől.

Már a bécsi klasszicizmusban megvoltak a romantika zenéjére jellemző erősen szubjektív elemek nyomai (pl. Haydn és Mozart késői szimfóniáiban). Beethoven a klasszikus formákat kiteljesítette, ugyanakkor annyira telítette költői tartalommal, hogy egyszersmind lazította is a formákat, a tételek hagyományos sorrendjét, bekapcsolta az énekhangot a zenekarba stb.

A korai romantikának (kb. 1810-1840), amelyben még klasszikus formájú művek születtek, Weber, Schubert, Mendelssohn stb. voltak a fő képviselői. Ekkor született meg a romantikus dal, amely a romantika virágzó korszakának (kb. 1840-1880) is jellemző műfaja. E második korszak létrehozta a programzenét és a szimfonikus költeményt. Kiemelkedő alkotói: Schumann, Chopin, Brahms, Wagner, Liszt, Csajkovszkij stb.

A romantikus zene kései korszakát (kb. 1880-1900) a fokozódó virtuozitás jellemzi, sok szempontból előkészítője a zenei impresszionizmusnak és expresszionizmusnak.

Irodalom

• Dobák Pál: A XIX. és a XX. század zenéje. Jav. kiad. Budapest, 1976. Tankönyvkiadó.
• Dobák Pál: A romantikus zene története. 2., jav. kiad. Budapest, 2009. Nemzeti Tankönyvkiadó. ISBN 9789631889260
• Ogdon, John: A romantikus hagyomány + Gibb, James: A nemzeti iskolák kialakulása = Zongoramuzsika kalauz. Szerk. Denis Matthews. Budapest, 1976. Zeneműkiadó. 206–309. l. ISBN 963330170X