Nyilvánosság

A nyilvánosság vagy közszféra egy adott társadalom szabad polgárainak összessége, illetve az az intézményesített társadalmi tér, amelyben ezek a polgárok a gyülekezés, egyesülés és szabad szólás jogát és a politikai intézmények feletti ellenőrzést gyakorolják (közélet). A közszférától elkülönül a magánszféra, a családi élet közösségek tere. A nyilvánosság képezi a modern jogállamokban a társadalmi kommunikáció alapját.

A nyilvánosság fogalmának tudományos vizsgálatát Jürgen Habermas német szociológus kezdte meg A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása (Strukturwandel der Öffentlichkeit. Untersuchungen zu einer Kategorie der bürgerlichen Gesellschaft, Neuwied, 1962) című klasszikus művében.

Története

Jürgen Habermas a társadalmi nyilvánosság vizsgálatának talán legismertebb alakja. Művei közül kiemelkedő „A társadalmi nyilvánosság szerkezetváltozása”, valamint a „Vizsgálódások a polgári társadalom egy kategóriájával kapcsolatban” című tanulmánya.

A nyilvános és nyilvánosság kifejezésekkel kapcsolatban a szóhasználat versengő sokféleségét regisztrálhatjuk. Ezek különböző történelmi korszakokból származnak.

A nyilvánosság: a társadalmi kommunikáció rendszerének egyik központi kategóriája. Egységes felfogásáról történelmi alak- és jelenségváltozásai miatt nem beszélhetünk. Főnévként egy adott társadalom, vagy valamely kisebb földrajzi tér szabad polgárainak összességét jelenti, de értelmezéseit erősen befolyásolták egyebek mellett a demokráciaelméletek is. A modern polgári nyilvánosság egy olyan képződmény, amelyben az emberek szabadon egyesülhetnek, eszméket cserélhetnek, megnyilatkozhatnak. Általuk válik a kormány a „köz egésze” által elszámoltathatóvá. A nyilvánosság általában fogalmi „teret” jelöl, amely a nyilvános vita nyílt színteréül vagy fórumaként szolgál. A tér szabadon elérhető, a társadalom „alapja” és „csúcsa” között helyezkedik el és a közvetítés a kettő között zajlik. Az alapot magánszférának is tekinthetjük, amely az egyes állampolgárok életének a tere, míg középen vagy legfelül elhelyezkedő politikai intézmények a közélet részét alkotják. A demokrácia kibontakozásának leírásában a közszféra első változatát a 18. századi kávéház vagy vitakör képviseli. A polgári nyilvánosság kialakulása szorosan összefügg az individualizmus (az egyéniség érdekeit a társadaloménál magasabb szintre emelő irányzat) megjelenésével, a polgárság önszerveződésével. Általánosságban a polgárok által létrehozott nyilvánosság feladata a kormány folyamatos „ellenőrzése”a közvélemény révén. Ennek a helyzetnek a torzulását írta le Jürgen Habermas könyvében.

E modell a 20. századra összeomlott. Az elitek személyközi eszmecseréjét a média váltotta fel. A tömegmédiumok manipulációja inkább akadályozza a közönség racionális véleményalkotását, mintsem elősegítené azt. A többi értelmezés tükrében a közvélemény a társadalmi kommunikáció, a nyilvános kommunikáció tere és fóruma, mely személyek, csoportok és szervezetek között zajlik.

A nyilvánosság szereplői

Közérdekű fontosnak vélt témákat vetnek fel, és azokról nyilvános véleménycsere folyik. A közérdekű kérdésekről nyilatkozók és a közéleti vitákban részt vevők száma elvileg korlátlan. A szabad nyilvánossághoz mindenkinek hozzá kell férnie, a részvétel sem státuszhoz, sem pozícióhoz nem köthető, és a megnyilatkozás semmilyen speciális szaktudást nem igényelhet. A nyilvános kommunikáció elvileg laikusok kölcsönös interakciója, fontos ismérve a közérthetőség, általános érdekű kérdésekről kell folynia. A szűkebb körnek szóló közlések és viták esetében korlátozott nyilvánosságról beszélhetünk: általában azonban a nyilvánosság fogalmának ellentmond a nyilvánosság szűkítése, amikor bizonyos kérdések megtárgyalása nem történhet meg széles nyilvánosságban. A társadalmi nyilvánosság szerkezetét mindig az uralmi viszonyok szabták meg.

Az antik görög nyilvánosság

Az intézményesített közélet az ókori görög demokratikus városállamokban, majd ezek mintájára az ókori Római Köztársaságban valósult meg először. Ennek tere az agora, illetve a rómaiaknál a fórum volt. A közéletet élesen elhatárolták a magánélettől. A nyilvános tereken folyó közéletben csak a társadalom kisebb csoportja, a szabad jogállású felnőtt férfiak vehettek részt, nekik viszont ez nemcsak joguk, hanem kötelességük is volt. A közügyekben való részvétel nem függött a szabad férfi vagyoni helyzetétől. A város (görögül polisz) nyilvános terén a közélet személyes beszélgetések, véleményformálás, hírcsere, különböző érdek- vagy véleménycsoportok vitái, össznépi tanácskozás, bíráskodás, katonai edzések, sportversenyek, a városvezetők nyílt vagy titkos választása formájában zajlott. Mindezt együtt a politika, azaz „a város ügyei” kifejezéssel jelölték (görögül politiké a polisz szóból).

Reprezentatív-demonstratív nyilvánosság

A rendi társadalom viszonyai, a reprezentatív-demonstratív nyilvánosság a feudalizmusban meghatározó volt. A nyilvánosság eleve a politikai jogokkal rendelkező rendre volt korlátozva, s azon belül is a hatalom, az udvar közelében élők köre volt a nyilvánosság elsőrendű szereplője. Ez a nyilvánosság kifejezte a hatalom és a gazdagság fokozatait, megjelenítette a társadalmi, valamint az uralkodó renden belüli erőviszonyokat. Az udvari-lovagi nyilvánosság, amely inkább az ünnepnapokon, mint a törvényhozás napjain bontakozik ki teljesen, nem a politikai kommunikáció világa. A feudális tekintély társadalmi státuszt jelez.

A korai feudalizmustól az abszolutizmusig terjedő időszakának jellemző sajátossága, hogy modern értelemben vett nyilvánosság még nem létezett. Nem volt ugyanis olyan magánjogilag rögzített státusz, amelyből a magánszemélyek nyilvánossága előléphetett volna. A nyilvános és magánélet közötti ellentét szintén nem jelent meg. A rendi társadalom egyik jellemzője, hogy a reprezentatív nyilvánosság egyáltalán nem a magánélettől elválasztott terület. Vagyis a nyilvánosság nem társadalmi terület, hanem a státusz ismertetője.

A feudalizmust általánosságban a közbirtoklás jellemezte, a kút, a piactér és a nyilvános közbirtok együttes használata. A földesúri viszonyok pedig a nyilvánosság magját képezték. A reprezentáció a személyes jelképekben is megjelent, úgymint a hatalmi jelvényekben (fegyverek) a habitusban (öltözet), a taglejtésben (köszönés) és a retorikában (megszólítás). Mindezt összehangolta az uralkodók és az egyház (együtt)működésen alapuló gyakorlata. A nemesi viselkedés kódexe az arisztotelészi fő erények keresztény formája volt, amely erények a lovagi tornákon, a bajvívásokon, a különböző ünnepeken és a törvénykezés napjain jelentek meg fizikai valóságukban. A lovagi normák az uralkodótól a legszegényebb lovagig egyaránt mindenkire vonatkoztak.

A 17. századra a reprezentatív nyilvánosság meglehetősen átstilizálódott. Ennek egyik oka a humanizmus volt. A nyilvánosság színtere egyre inkább az udvarba helyeződött át, amelynek legjobb példája a barokk ünnepély. A reprezentatív nyilvánosság még egy ideig természetesen uralkodó helyzetben maradt. A polgári társadalom létrejöttét több esemény megtörténte feltételezte. Ilyenek voltak:

- az Angol Bank megalapítása, (a kapitalizmus új fejlődési fokát jelezte), - az előzetes cenzúra intézményének megszüntetése, ami lehetővé tette, hogy az okoskodás behatoljon a sajtóba, és azt olyan eszközzé változtassa, amely segítségével a politikai döntéseket a közönség „új fóruma elé lehet vinni”. - az első kormány, amely új stádiumot jelentett a parlamenti fejlődésben, s egyike volt a kezdő lépéseknek az államhatalom parlamentarizálódásának hosszú útján.

Polgári nyilvánosság

A modern polgári nyilvánosság

A 18. század végére Európa nyugati részén polgári társadalmak jöttek létre. Az állam és a társadalom különválásával pedig megteremtődtek a modern polgári politikai nyilvánosság fórumai. A kettéválás következtében megkezdődött a „leszakadt társadalmak” megosztása. A nyilvánosság a közösséggé szerveződött magánemberek vitatkozó közössége lett, amely a magánszférát érintő döntések és információk nyilvánossága mellett harcba szállt azért is, hogy a kormányzati tevékenység nyilvános kommunikáció és vita tárgya legyen.

A sajtó és a magánemberek megszerveződő közössége szintén egymásra talált, s közös érdekeik érvényesítését sikerült elérniük az állammal szemben. Természetesen az adott kor társadalmai, különböző osztályai, rétegei és egyéb társadalmi csoportok esetében e lehetőségeknek csak egy része vált valósággá.

A liberalizmus legfőbb „programja”, hogy a közvéleményben nem lesznek szerkezeti ellentétek, hogy önálló politikai hatalomként lesz képes szabályozni a közérdeket, megteremteni a közjót, sorra illúziók maradtak. Ennek okát részben a sajtó révén kibővülő nyilvános érintkezés nyomán megszűnő hármasság (a vagyon, a műveltség és a nyilvánosságban való részvétel) hiányával lehet magyarázni.

A nyilvánosság, amelyek e szükségletek kielégítésére vonatkozó követeléseket kellett közvetítenie, egyre inkább az érdekküzdelmek színterévé vált. A 19. századot a gazdasági haszon, és nem a publicitás elve érdekelte, ami által a kritikai nyilvánosság bomlásnak indult. A közvélemény tetszőlegesen irányíthatóvá, manipulálhatóvá válik, a nyilvánosság pedig önkényesen ellenőrizhető lesz. Miután az állam és a társadalom lassan összefonódott, a hangsúly a parlamentről egyre inkább a közigazgatásra, a pártokra és az érdekszövetségekre helyeződött. S miközben a pártok önállósodtak a parlamentekkel szemben, el is szakadnak szavazóiktól, így ahelyett, hogy a nép érdekében tevékenykedtek volna, az akarat kialakításának puszta eszközeivé váltak azok kezében, akik a pártapparátusokat uralták.

A 20. századra a nyilvánosságot immáron előállították, pusztán a kultúrát fogyasztók nyilvánossága lett (refeudalizált nyilvánosság). A nyilvánosságnak ez a szerkezetváltozása azt is eredményezte, hogy csak a magas kultúrával való kapcsolatban fejleszthette az egyén szellemiségét, a tömegkultúra fogyasztására viszont semmilyen nyomot nem hagyott benne. Ezáltal inkább félrevezetnek, mintsem „a józan ész” nyilvános használatára ösztönöznének. Az ilyen nyilvánosság pedig elveszti kapcsolatát a politikával, miáltal többé nem képes döntésekben való aktív állampolgári részvétel hordozója lenni.

Ezzel szemben a modern polgári nyilvánosság kiindulópontja a kereskedelmi és magánlevelezés, a hírlevelek, az információáramlás megszervezése. E típus csak a nyilvános kommunikáció színtere, aminek alapja a cserén nyugvó magánszféra kialakulása. Benne közönséggé szerveződött magánszemélyek érhetik el a magánszférát érintő döntések és információk nyilvánosságát, amely a kormányzati tevékenységet a nyilvános kommunikáció tárgyává teszi. Létrejöttének feltétele a társadalom és az állam különválasztásában keresendő, hordozója pedig a vagyonnal és műveltséggel rendelkező polgárság. Az újságok és könyvkiadás rohamos fejlődése gyökeresen új helyzetet teremtett a nyilvánosság számára. A hagyományos sajtó s hírügynökségek hálózatai mellett megjelentek az elektronikus médiumok, mint a tömeges politikai véleményformálás rendkívül hatékony eszközei.

A médiabirodalmak megjelenésével a politikai közösséggé alakuló polgári nyilvánosság fokozatosan vesztette el eredeti függetlenségét. A szabad nyilvánosság törvényszerűen alakult át hatalommal áthatott, manipulált nyilvánossággá.

A nyilvánosság formai és tartalmi oldala

A tömegkommunikációs eszközök nyitottsága, illetve a publicitás egyenként szükséges, de nem elégséges feltételei a polgári nyilvánosságnak, mivel az információknak nemcsak elérhetőknek, hozzáférhetőknek, hanem megismerhetőnek is kell lenniük a nagyközönség számára. Éppen ezért fogalmilag el kell különítenünk a nyilvánosság formai és tartalmi oldalától. Előbbi kifejezés arra utal, hogy a közéletileg fontos és aktuális témák közül mi közelíthető meg a nagyközönség számára, utóbbi pedig arra ad magyarázatot, hogy vannak olyan kérdések, amelyek egyáltalán nem kaphatnak publicitást a gyakorlatban. A kifejezések tehát a nyilvánosság tartalmainak a valósághoz fűződő viszonyait jelzik. S bár a modern nyilvánosság politikai töltetűvé vált, mégis vannak olyan témák, amelyek még sokáig ismeretlenek maradnak előttünk.

Források

• Malkovics Tibor: Nyilvánosság és közvélemény (In: Tanulmányok a társadalmi kommunikáció témaköréből. L'Harmattan, Budapest 2007.)