Ugrás a tartalomhoz

Ramlai csata (1102)

A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából
A lap korábbi változatát látod, amilyen Crimea (vitalap | szerkesztései) 2018. július 17., 22:53-kor történt szerkesztése után volt. Ez a változat jelentősen eltérhet az aktuális változattól. (elütés)
A lap ellenőrzött változata (ellenőrizve: 2018. július 17.) ezen a változaton alapul.
Ez a szócikk az 1102-ben zajlott második ramlai csatáról szól. Hasonló címmel lásd még: Ramlai csata (egyértelműsítő lap).
Második ramlai csata
Konfliktuskeresztes háborúk
Időpont1102. május 17–18.
HelyszínRamla (ma: Izrael)
Eredményfátimida győzelem
Szemben álló felek
 Fátimida Kalifátus Jeruzsálemi Királyság
Parancsnokok
Saraf al-MaálíI. Balduin jeruzsálemi király
Szemben álló erők
20 000200 lovag
Veszteségek
ismeretlenközel 200 lovag
é. sz. 31° 55′ 54″, k. h. 34° 52′ 25″31.931800°N 34.873556°EKoordináták: é. sz. 31° 55′ 54″, k. h. 34° 52′ 25″31.931800°N 34.873556°E
A Wikimédia Commons tartalmaz Második ramlai csata témájú médiaállományokat.

A második ramlai csata a keresztes Jeruzsálemi Királyság és a fátimida Egyiptom között 1102. május 17-én és 18-án, a mai Izraelben található Ramla városának közelében megvívott ütközet, mely a keresztesek vereségével ért véget, de a muszlimok nem tudták kihasználni győzelmüket. A csatára az első keresztes hadjáratot követő egyiptomi választámadások keretében került sor, mintegy fél évvel az első ramlai csata után. A jeruzsálemi hadsereg főparancsnoka I. Balduin jeruzsálemi király, az egyiptomié Saraf al-Maálí volt.

Előzményei

Az egyiptomi fátimida kalifa vezíre, al-Afdal Sahinsah 1101 tavaszán hadjáratot indított a Jeruzsálemi Királyság ellen az első keresztes háborúban elfoglalt palesztinai területek visszaszerzésére. A támadást azonban a keresztesek megállították: az első ramlai csatában a jelentős túlerő ellenére legyőzték az egyiptomi hadat, melynek főparancsnoka is elesett. Minthogy Egyiptom hatalmas tartalékokkal rendelkezett,[1] a támadások csupán egy fél évre torpantak meg. 1102 tavaszára az egyiptomi vezír újabb hadsereget állított fel, mely körülbelül húszezer[2] arabot és szudánit számlált. Vezényletével a vezír a fiát, Saraf al-Maálít bízta meg.[1]

Ezenközben az 1101-es anatóliai keresztes hadjárat résztvevői – többek között István, Blois grófja – hajóra szálltak, hogy hazautazzanak a Szentföldről, ám viharba kerültek, és visszasodródtak Jaffába, a keresztesek egyik legfontosabb kikötőjébe.[3] A keresztesek ez idő tájt szereztek tudomást a közelgő egyiptomi támadásról; a távozni készülő nagyurak pedig úgy határoztak, hogy elhalasztják utukat és segítenek a jeruzsálemi királynak. A kereszteseknek ekkor több katonája várakozott Jaffa mellett, és szükség esetén a galileai helyőrségtől is remélhettek erősítést.[1]

A fátimida kézen lévő Aszkalon alatt gyülekező egyiptomi sereg 1102 májusának közepén indult meg Ramla városa felé, mely stratégiailag fontos helyen, a Jeruzsálemet Jaffával és Aszkalonnal összekötő úton feküdt. Ramlát a keresztesek tartották ellenőrzésük alatt, megerősített tornyában tizenöt őr állomásozott.[4]

I. Balduin jeruzsálemi királyt félretájékoztatták felderítői,[1] ezért a király azt gondolta, hogy mindössze egy kisebb, portyázó muszlim csapattal kell szembenéznie.[5] Javaslatára csupán a keresztes lovasság kelt útra a muszlimok ellen, a gyalogság és tartalék nélkül. A körülbelül kétszáz,[6] más források szerint ötszáz[7] lovagot számláló jeruzsálemi csapattal tartott István blois-i gróf, I. István burgundi gróf, VI. Hugó lusignani nagyúr, II. Gottfried vendôme-i gróf és a német-római császár Konrád nevű kapitánya is.[8]

A csata

A keresztesek 1102. május 17-én lovagoltak ki Jaffából. Rendezetlenül, nem hadrendben vonultak. A Ramla környéki síkságra érve szembesültek az egyiptomi haddal és annak hatalmas létszámával. I. Balduin király azonnal „rádöbbent tévedésére”,[7] azonban visszafordulni már nem lehetett, mert a szaracénok könnyűlovassága rögtön úgy mozgott, hogy elvágja a visszavonulás útját. Ennek ellenére az egyiptomiak nem rohanták le azon nyomban ellenségüket, mivel egy nagyobb keresztes sereg előőrsének vélték a néhány száz lovagot. Amikor rájöttek, hogy nincsen jeruzsálemi fősereg, körbevették a frankokat.

Az ezt követő összecsapásban a keresztesek jó részét – több mint százötven lovagot[9] – megölték.[10][2] Roger de Rozoy és Hugues Le Bourg néhány lovaggal áttört az egyiptomiak gyűrűjén, és sikeresen eljutottak a jaffai várba; míg a jeruzsálemi királynak életben maradt bajtársaival sikerült a ramlai erődítménybe menekülnie. Ramlának egyetlen jól védhető tornya volt,[7] a lovagok ebben barikádozták el magukat. Az egyiptomiak körbezárták a tornyot, az éjszaka beállta miatt azonban nem fogtak bele az ostromba.

Minthogy felmentősereg érkezésében nem reménykedhetett, I. Balduin király, akinek „életben maradásától a királyság fennmaradása függ[ött]”,[7] az éj leple alatt negyedmagával kiszökött a várból. A keresztény krónikák elbeszélése szerint egy arab emír segítette, aki a király egy előző csatában tanúsított lovagiasságát akarta meghálálni:[11] az emír éjjel bebocsátást kért a ramlai toronyba, és arról informálta a királyt, hogy az egyiptomiak napkeltekor támadni fognak, majd átkalauzolta a keresztes fejedelmet a szaracénok vonalán. Szintén elmenekült – a királytól és egymástól függetlenül – az éjszaka folyamán Lithard de Cambrai jaffai őrgróf és a brüsszeli Gothman lovag.[7] Utóbbi megvitte Jeruzsálembe a hírt a ramlai vereségről, de egyben azt is tanácsolta az ott összegyűlt kereszteseknek, hogy ne adják meg magukat az egyiptomiaknak.

Május 18. reggelére az egyiptomiak rőzsenyalábokkal rakták körbe a ramlai tornyot, majd meggyújtották azokat. A frankok a német Konrád kapitány irányításával ekkor a kitörés mellett döntöttek. Az összecsapásban az egyiptomiak levágták a blois-i, a burgundi és a vendôme-i grófot, a lusignani nagyurat és csaknem valamennyi lovagot.[* 1] Konrád kapitány életét megkímélték, azonban rabságba hurcolták.[12] Ibn al-Aszír történetíró négyszáz megölt, és háromszáz fogságba vetett keresztesről ír,[13] ez azonban ellentmond a keresztény leírásoknak, melyek a teljes, tehát a május 17-ei összecsapásban elesettekkel együtt vett keresztes csapat létszámát ennél kevesebbre teszik.

Érdekesség, hogy Foucher de Chartres, I. Balduin király krónikása elsősorban nem a szaracénok létszámbeli fölényével magyarázza a keresztesek ramlai vereségét, hanem a király elbizakodottsága mellett azt hozza fel döntő körülményként, hogy a jeruzsálemi uralkodó nem gyűjtötte össze a rendelkezésére álló teljes hadsereget, nem vitte csatába a gyalogságot, és nem hadrendben vezette lovagjait az ütközetbe.[14]

Következményei

Arszuf és Jaffa

A Ramlából kiszökő I. Balduin király a jaffai erődbe tervezett eljutni, a környék azonban hemzsegett az ellenséges katonáktól. Az uralkodó két napon keresztül bolyongott a közeli dombvidéken és az őt üldöző egyiptomi őrjáratok elől bujkált; végül a Saron-síkságot átszelve május 19-én este megérkezett a keresztesek ellenőrizte Arszufba. Ugyanekkor érkezett a városba egy nyolcvan lovagból álló galileai csapat Hugó galileai fejedelem vezénylete alatt, akik az egyiptomi hadsereg jövetelének hírére vonultak délre.[15] Május 20-án reggel a galileaiak továbbvonultak, a szárazföldön próbáltak meg áttörni Jaffa felé; a király pedig Godric of Finchale angol kalandor hajóján a tenger felől közelítette meg a kikötővárost.

A Jaffában tartózkodó jeruzsálemi udvar Roger de Rozoy-tól értesült a ramlai vereségről. Az udvar a tengeren keresztül akart menekülni, azonban május 20-ára az egyiptomiak a vízen és a szárazföldön is bekerítették a várost. A szaracénok felmutattak egy fejet a városban rekedteknek annak bizonyságául, hogy I. Balduin király meghalt a csatában; a fej valójában nem a királyé, hanem egy rá külsőre nagyon hasonlító keresztes lovagé volt.[15]

A kedvező északi szélnek köszönhetően az I. Balduin királyt szállító hajó átjutott az egyiptomi flottán, és megérkezett a jaffai kikötőbe. A király a városból kitörve bevitte a galileai különítményt a falak mögé, majd egy helybéli szerzetessel a fővárosba és a hebroni helyőrséghez küldetett erősítésért; és írt az északi keresztes uralkodóknak, Tankréd antiochiai régensnek és II. Balduin edesszai grófnak is.[15] Hívására kilencven katona, lovagok és alacsonyabb rendűek vegyesen,[16][17] érkezett Jaffához; a jobban felfegyverzett lovagoknak sikerült áttörnie az ellenség vonalát és bejutnia az erődbe, a többi katonát azonban az egyiptomiak a tengerbe szorították, ők úszva jutottak be a városba.[18] Tankréd régens és II. Balduin gróf még nem keltek útra, amikor egy kétszáz hajót számláló, angol, francia és német zarándokokat szállító flotta futott be a jaffai kikötőbe, biztosítva a kellő katonai erőt a jeruzsálemi királynak.[15]

Május 27-én I. Balduin király támadást indított az egyiptomiak elűzésére, akik ekkora már hozzáfogtak az ostromgépek építéséhez.[17] A csata menetéről nem született részletes beszámoló; Steven Runciman történész valószínűsíti, hogy „az egyiptomiaknak nem sikerült sem lerohanni, sem körülzárni Balduint, s az ezt követő frank nehézlovassági támadás megbontotta az egyiptomiak sorait és pánikot keltett közöttük.”[15] R. C. Smail történész magyarázatában a keresztény gyalogság megfelelő felszereltségének köszönhetően egyrészt sikeresen állta az ellenséges nyílzáport, másrészt viszonozni is tudta azt; a lovasság rohamai pedig „tehermentesítették” a gyalogságot, melynek hadrendje így nem bomlott meg.[19] Mikor a lovasságnak sikerült áttörnie az egyiptomiak vonalát, azok megfutamodtak, odahagyták táborhelyüket, és Aszkalon felé menekültek. A jaffai ütközetben a szaracénok három-négyezer katonát veszítettek.[9][20]

A második ramlai csata jelentősége

A második ramlai csatában aratott diadal után az egyiptomiak könnyűszerrel, egy kisebb különítménnyel bevehették volna a jelentős őrség nélkül maradt Jeruzsálemet.[21] Az egyiptomi tábornokok azonban összekülönböztek azon, hogy Jeruzsálemet vagy Jaffát kellene-e elfoglalni, és a határozatlan Saraf al-Maálí fővezér nem tudott döntésre jutni. Késlekedése ahhoz vezetett, hogy a jeruzsálemiek erősítést kaptak a zarándokoktól, és a jaffai csatában visszavonulásra kényszerítették az egyiptomiakat.[22]

Az 1102-es ramlai ütközet után kialakult helyzet jelentette az egyiptomiak számára a legígéretesebb lehetőséget arra, hogy visszahódítsák a palesztinai területeket.[21][23] Al-Afdal egyiptomi vezír az elkövetkező néhány évben több kísérletet újabb sikeres hadjáratra, vállalkozásait azonban nem kísérte siker.[24][13]

Megjegyzések

  1. ↑ A keresztény krónikák nem egybevágóak a tekintetben, ki mikor esett el. Foucher de Chartres csak annyit jegyez meg, hogy a két összecsapásban sokan elestek, köztük Blois-i István, de nem pontosítja, hogy a síkságon vagy a toronynál (Historia Hierosolymitana, II. könyv, XIX., 4.). Türoszi Vilmos a burgundiai és a blois-i István gróf elestét is az első ütközethez köti (Historia rerum in partibus transmarinis gestarum, X., XX.), szemben Aacheni Alberttel, aki szerint a két István gróf a toronybóli kitöréskor vesztette életét (Historia Hierosolymitanae expeditionis, IX., VI.).

Jegyzetek

  1. ↑ a b c d Runciman 1999  339. oldal
  2. ↑ a b Türoszi 2014  X., XX.
  3. ↑ Pörtner 1985  253. oldal
  4. ↑ Ryan 1916  113–114. oldal – II. könyv, XV., 2.
  5. ↑ Oman 1898  292. oldal
  6. ↑ Michaud 1852  279. oldal; Verbruggen 1997  6. és 165. oldal
  7. ↑ a b c d e Runciman 1999  340. oldal
  8. ↑ Runciman 1999  339–340. oldal
  9. ↑ a b Oman 1898  293. oldal
  10. ↑ Ryan 1916  119–120. oldal – II. könyv, XVIII., 7.
  11. ↑ Michaud 1852  279–280. oldal; Keightley 1859  185–186. oldal
  12. ↑ Pörtner 1985  255. oldal
  13. ↑ a b The Chronicle of Ibn al-Athir for the Crusading Period from al-Kamil fi'l-Ta'rikh. 1. kötet. Ford. D. S. Richards. (hely nélkül): Ashgate Publishing, Ltd. 2010. 73–74 oldal. o. = Crusade Texts in Translation, 13. ISBN 0754669513  
  14. ↑ Smail 1995  125. és 131. oldal
  15. ↑ a b c d e Runciman 1999  341. oldal
  16. ↑ Ryan 1916  123. oldal – II. könyv, XXI., 7.
  17. ↑ a b Türoszi 2014  X., XXII.
  18. ↑ Ryan 1916  124. oldal – II. könyv, XXI., 8.
  19. ↑ Smail 1995  176–177. oldal
  20. ↑ Michaud 1852  281. oldal
  21. ↑ a b Runciman 1999  342. oldal
  22. ↑ Maalouf 2002  121. oldal
  23. ↑ Maalouf 2002  122. oldal
  24. ↑ Maalouf 2002  121. és 122. oldal

Források és irodalom

Felhasznált irodalom

Kapcsolódó irodalom

  • Asbridge, Thomas: The Crusades: The War for the Holy Land. (hely nélkül): Simon and Schuster. 2002. ISBN 978-1-84983-770-5  
  • Billings, Malcolm: A keresztes hadjáratok: Az iszlám elleni háború 1096–1798. Ford. Moczok Péter. Debrecen: Hajja & Fiai Könyvkiadó. 2007. ISBN 978-963-7054-471  
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=Ramlai_csata_(1102)&oldid=20159687”
pFad - Phonifier reborn

Pfad - The Proxy pFad of © 2024 Garber Painting. All rights reserved.

Note: This service is not intended for secure transactions such as banking, social media, email, or purchasing. Use at your own risk. We assume no liability whatsoever for broken pages.


Alternative Proxies:

Alternative Proxy

pFad Proxy

pFad v3 Proxy

pFad v4 Proxy