Ugrás a tartalomhoz

1976-os amerikai elnökválasztás

Ellenőrzött
A Wikipédiából, a szabad enciklopédiából

48. elnökválasztás az Egyesült Államokban
Részvétel 53,5%Csökkenés
Párt

Demokrata Párt

Republikánus Párt

Jimmy Carter Gerald Ford
Elnökjelölt Jimmy Carter Gerald Ford
Állam Georgia Michigan
Alelnökjelölt Walter Mondale Bob Dole

Elektorok 297 240
Szavazatok 40 831 881
50,1% 		39 148 634
48,0%


Az elnökválasztó elektorok száma az USA tagállamai szerint

A Wikimédia Commons tartalmaz 1976-os amerikai elnökválasztás témájú médiaállományokat.

Az Amerikai Egyesült Államok alkotmányának előírása szerint 1976. november 2-án, kedden az országban elnökválasztást tartottak. A Demokrata Párt jelöltje, Jimmy Carter, Georgia volt kormányzója legyőzte a hivatalban lévő elnököt, Gerald Fordot, a Republikánus Párt jelöltjét.

Az előző választáson, 1972-ben Richard Nixon elnököt és Spiro Agnew alelnököt is újraválasztották, de Agnew 1973-ban korrupciós vád miatt lemondott és a 25. alkotmánymódosítás értelmében Fordot nevezték ki alelnöknek. 1974-ben hamarosan a Watergate-botrány nyomán Nixon is lemondott és az elnöki széket automatikusan Ford örökölte, így ő lett az első, akit sem alelnöknek, sem elnöknek nem választották meg. Ford megígérte, hogy folytatja Nixon politikai programját és mérsékelt republikánusként kormányoz, ami jelentős ellenállást okozott pártja konzervatív szárnyának részéről, különösen a volt kaliforniai kormányzótól, Ronald Reagantől, aki kihívta az elnököt a republikánus előválasztásokon, ám Ford szűken legyőzte őt a konvención. Carter a demokrata előválasztások kezdetén kevésbé volt ismert, ám Georgia korábbi kormányzója az első előválasztáson aratott győzelmei után az éllovas lett. Pártja politikai mérsékeltjeként kampányolt és a jelöltségért folytatott küzdelemben vereséget mért a liberális Jerry Brownra és Mo Udallra.    

Ford olyan stratégiát folytatott, amelyben tapasztalt vezetőként igyekezte ábrázolni magát. Carter reformerként mutatta be magát. A gyenge gazdasággal, Dél-Vietnám bukásával és Nixon népszerűtlen kegyelemben részesítésével Carter júliusi jelölése után nagymértékben tudta hátráltatni Fordot a közvélemény-kutatások során, ám a választás napjára szoros állást mutattak.

Carter nyerte a lakosság által leadott és az elektori szavazatok többségét is. Számos középnyugati és északkeleti erős államot tudott magával szállítani, mint például Ohio, Pennsylvania és New York, valamint szinte minden a demokraták által uralt déli államokat, míg Ford uralta a nyugati államokat. Carter továbbra is az utolsó demokrata elnökjelölt, aki megnyerte a déli államok többségét. Ford 27 államot nyert meg, a legtöbbet, amit valaha egy vesztes jelölt vitt. Mindkét nagy párt alelnökjelöltje később megnyerte saját pártja elnökjelöltségét, Walter Mondale 1984-ben és Bob Dole 1996-ban, de mindketten veszítettek a választásokon.

1976 volt az utolsó elnökválasztás, ahol a demokraták a New Deal koalícióra támaszkodtak, amely városi szakszervezetekből, vallási kisebbségekből (zsidók, katolikusok), afroamerikaiakból, déliekből és az ipari középnyugati térségben dolgozó kékgallérosokból állt, akik profitáltak a demokrata Franklin D. Roosevelt elnök New Deal gazdasági programjaiból az 1930-as években, a nagy gazdasági világválság kezelése érdekében. Így Carter győzelme a Demokrata Párt politikai dominanciájának időszakában az utolsó győzelmet jelentette mind elnöki, mind állami szinteken, az 1932-ben kezdődött ötödik pártrendszer 1980-ban így véget ért. Eközben Ford veresége 44 év után volt az első, hogy a hivatalban lévő elnököt kiszavazták hivatalából. Ez az utolsó alkalom, hogy négy déli állam, Alabama, Mississippi, Dél-Karolina és Texas a demokrata jelöltre szavazott az elnökválasztáson.

Jelölések

[szerkesztés]

Demokrata Párt

[szerkesztés]
Kampányplakát
A Demokrata Párt jelöltjei, 1976
Jimmy Carter Walter Mondale
elnökjelölt alelnökjelölt
Georgia volt kormányzója
(1971–1975) 		Minnesota szenátora
(1964–1976)
Carter és Mondale

Demokrata jelöltek az elnökjelöltségért:

Az 1976-os demokrata elnökjelöltség meglepetésszerű győztese Jimmy Carter volt, George volt kormányzója. Amikor az előválasztások elkezdődtek, Carter országos szinten kevésbé volt ismert és számos politikai szakértő inkább ismertebb jelöltet tartott a jelölés kedvencének, mint például Henry M. Jacksont, Morris Udallt, George Wallace-t és Jerry Brownt. Carter rájött, hogy washingtoni kívülálló, politikai centrista és mérsékelt reformer státusza előnyhöz juttathatja őt ismertebb riválisaival szemben. 1976-ban az előválasztásokon és a jelölőgyűléseken ezt ki is használta riválisai félresöprésére.

Jackson szenátor úgy döntött, hogy nem indul a korai iowai és new hampshire-i előválasztáson, amelyet Carter nyert meg, miután a liberálisok megosztották szavazataikat négy másik jelölt között. Bár Jackson megnyerte a massachusettsi és a New York-i előválasztást, május 1-én kénytelen volt visszalépni a versenyből, miután 12 százalékponttal elvesztette a pennsylvaniai előválasztást Carterrel szemben. Carter ezután nagy fölénnyel legyőzte Wallace-t, fő konzervatív kihívóját az észak-karolinai előválasztáson, így őt is kampánya befejezésére kényszerítette. A liberális Udall lett Carter fő ellenfele. Második lett Carterrel szemben a new hampshire-i, massachusettsi, wisconsini, New York-i, michigani, dél-dakotai és az ohioi előválasztáson és megnyerte az előválasztást saját hazájában, Arizonában és indult Carterrel szemben az új-mexikói előválasztáson. Azonban az a tény, hogy Udall a második helyen végzett Carterrel szemben a legtöbb versenyen, azt jelentette, hogy Carter egyre több küldöttet gyűjtött össze magának, mint Udall.  

Carter győzelmei után egy mozgalom indult az északi és a nyugati liberális demokraták körében, akik attól tartottak, hogy Cartert a déli nevelése túlságosan konzervatívvá teszi őt a Demokrata Párt számára. A mozgalom vezetői, Frank Church és Jerry Brown mindketten bejelentették jelöltségüket a demokrata jelölésre és több késői előválasztáson is legyőzték Cartert. A kampányuk azonban túl későn kezdődött, hogy Cartert megakadályozzák abban, hogy összegyűjtse a jelölés megszerzéséhez szükséges többi küldöttet.  

1976 júniusára Carter az elegendőnél is több küldöttet gyűjtött össze és az 1976-os Demokrata Nemzeti Konvenciót könnyedén megnyerte már az első fordulóban, Udall a második helyen végzett. Ezután Walter Mondale szenátort, Hubert Humphrey liberális és politikai pártfogoltját választotta meg alelnökjelöltjének.

A Demokrata Nemzeti Konvenció eredményei
Elnökjelölt Alelnökjelölt
Jimmy Carter 2 239 Walter Mondale 2 817
Mo Udall 330 Carl Albert 36
Jerry Brown 301 Barbara Jordan 25
George Wallace 57 Ron Dellums 20
Ellen McCormack 22 Henry M. Jackson 16
Frank Church 19 Gary Benoit 12
Hubert Humphrey 10 Frank Church 11
Henry M. Jackson 10 Fritz Efaw 11
Fred R. Harris 9 Peter F. Flaherty 11
Milton Shapp 2 George Wallace 6
Robert C. Byrd 2 Allard K. Lowenstein 5
Egyéb 9 Egyéb 18

Republikánus Párt

[szerkesztés]
Az állami delegációk első szavazása az elnökjelöltségről a konvención
Az 1976-os Republikánus Nemzeti Konvenció, Bob Dole alelnökjelölt baloldalon a szélén, középen Gerald Ford elnök és Ronald Reagan kezet fognak, Fordtól jobbra Nelson Rockefeller alelnök
A Republikánus Párt jelöltjei, 1976
Gerald Ford Bob Dole
elnökjelölt alelnökjelölt
Az Egyesült Államok elnöke
(1974–1977) 		Kansas szenátora
(1969–1996)

Republikánus jelöltek az elnökjelöltségért:

A Republikánus Párt 1976-os elnökjelöltségéért folyó versenyben két komoly jelölt harcolt egymás ellen: Gerald Ford elnök, a párt mérsékelt szárnyának egyik vezető tagja és Ronald Reagan, Kalifornia korábbi kormányzója, a párt konzervatív szárnyának egyik vezető tagja. Mind a két férfi kemény kampányolt, a Kansas Cityi Republikánus Nemzeti Konvenció augusztusi kezdetekor a jelöltségért folyó verseny túl szorosnak bizonyult. A konvenció első fordulójában végül Ford szűk fölénnyel legyőzte Reagant és a hivatalban lévő alelnök, Nelson Rockefeller helyére Bob Dole szenátort választotta, annak ellenére, hogy Dole az előző évben bejelentette, hogy nincsenek ambíciói az alelnöki székért. Rockefeller akkor lett alelnök, amikor Fordot beiktatták Nixon lemondása után, így ő lett az egyetlen alelnök, aki soha nem volt jelölt a választásokon. Az 1976-os Republikánus Konvenció volt az utolsó olyan politikai konvenció, amely úgy nyílt meg, hogy az elnökjelölt személyének kérdése még nem dőlt el, egészen a tényleges szavazásig.

A választás

[szerkesztés]

Kampány

[szerkesztés]
Carter és Ford az első vitán

A kampány kezdetén Ford előnye Carterrel szemben az volt, hogy ő elnökölt például a függetlenség napjának 200. évfordulója alkalmából rendezett eseményeken, ez gyakran kedvező nyilvánosságot hozott Ford számára. A július 4-i washingtoni ünnepi tűzijátékot is az elnök vezette le, amit az országos televízió közvetített.[1] Július 7-én az elnök és a First Lady házigazdaként vettek részt a Fehér Ház állami vacsoráján II. Erzsébet brit királynővel és Fülöp herceggel, amit a PBS közvetített. Ford ezzel úgy mutatta magát, mint aki szorgalmasan végzi feladatait nemzeti vezetőként. Csak októberben volt hajlandó elhagyni a Fehér Házat és aktívan kampányolni az egész országban.  

Carter reformerként indult, akit „érintetlenül” töltöttek a washingtoni politikai botrányok,[2] amelyet sok szavazó vonzónak talált a Watergate-botrány nyomán, amely Richard Nixon elnök 1974-es lemondásához vezetett. Ford, bár személyesen nem állt kapcsolatban Watergateval, sokan úgy gondolták, hogy túlságosan közel áll a hitetlen Nixon-kormányhoz, különösen azután, hogy Ford elnök kegyelemben részesítette Nixont minden olyan bűnért, amelyet hivatali ideje alatt elkövetett. Nixon kegyelemben részesítése miatt Ford népszerűsége a közvélemény-kutatások szerint zuhanni kezdett. Megtagadta, hogy megmagyarázza annak okait, hogy miért kegyelmezett meg Nixonnak.  

Ford sikertelenül kérte a kongresszust, hogy vessen véget az 1950-es évekbeli földgázára vonatkozó árellenőrzésnek, amely az 1973-as olajválság után az amerikai földgáztartalékok csökkentését okozta.[3] Carter kampánya során kijelentette, hogy ellenzi az árszabályozás megszüntetését és úgy vélte, hogy egy ilyen lépés katasztrofális lenne.

A Demokrata Nemzeti Konvenció után Carter 33%-os előnnyel hagyta le Fordot a közvélemény-kutatásokban.[4] Azonban ahogy a kampány folytatódott, a verseny egyre szorosabbá kezdett válni. A kampány során a Playboy magazin ellentmondásos interjút tett közzé Carterrel. Az interjúban Carter elismerte, hogy feleségén kívül a szíve más nőkre is vágyott és hogy elméjében házasságtörést követett el. Ezzel elvesztette a nők és az evangéliumi keresztények támogatását. Szeptember 23-án Ford jól szerepelt az 1960 óta először tartott televíziós elnökjelölti vitán. A vita után készült közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy a legtöbb néző úgy érezte, hogy Ford a győztes. Fordhoz hasonlóan Cartert is sokan támadták azzal, miszerint nem rendelkezik szükséges tapasztalattal ahhoz, hogy hatékony nemzeti vezető legyen és sok kérdésben homályos.

Ford azonban egy nagy baklövést is elkövetett kampányában, amely megállította lendületét. Az október 6-i második elnöki vitán Max Frankelnek adott válaszában Ford megbotlott, amikor kijelentette, hogy „Kelet-Európa nem szovjet uralom alatt áll és soha nem lesz a Ford-kormány alatt”. Hozzátette, hogy „nem hiszi, hogy a lengyelek a Szovjetunió uralma alatt tartják magukat” és ugyanezt állította Jugoszláviával és Romániával kapcsán is (Jugoszlávia nem volt a Varsói Szerződés tagja). Ford a vita után csaknem egy hétig nem volt hajlandó visszavonni nyilatkozatát, ennek eredményeként a közvélemény-kutatások megtorpantak és Carter képes volt fenntartani egy kis előnyt.

1976-ban tartottak először alelnökjelölti vitát, Bob Dole és Walter Mondale állt ki egymás ellen és ez a vita is ártott a republikánusoknak.[5] Ugyanis Dole azt állította, hogy a demokrata elnökök katonai felkészületlensége felelős mindazokért a háborúkért, amelyeket az Egyesült Államok a 20. században vívott. Dole, a második világháború veteránja megjegyezte, hogy az első világháborútól a vietnámi háborúig, minden 20. századi háborúban az elnöki székben demokrata ült. Dole ezután rámutatott, hogy a „demokrata háborúk” amerikai áldozatainak száma nagyjából megegyezik Detroit lakosságával. Sok szavazó úgy érezte, hogy Dole kritikája méltánytalanul kemény volt. Évekkel később Dole meg is bánta megjegyzését.[6] Az egyik tényező, ami segített Fordnak a kampány utolsó napjaiban, az egy sor népszerű televíziós szereplése volt, amit Joe Garagiolával, az St. Louis Cardinals visszavonult baseballsztárjával és az NBC Sports ismert bemondójával tett. A műsor során Garagiola kérdéseket tett fel Fordnak az életéről és a hitéről. A műsorok nagyon informálisak, nyugodtak és visszafogottak voltak. Ford és Garagiola nyilvánvalóan élvezték egymás társaságát és a választások után is barátok maradtak.  

Viták

[szerkesztés]

Az 1976-os választás során három elnökjelölti és egy alelnökjelölti vitát rendeztek:[7][8]

Időpont Helyszín Város Moderátor Résztvevők Nézettség (millió fő)
Csütörtök, 1976. szeptember 23. Walnut Street Theatre Philadelphia Edwin Newman Jimmy Carter

Gerald Ford

69,7
Szerda, 1976. október 6. Palace of Fine Arts San Francisco Pauline Frederick Jimmy Carter

Gerald Ford

63,9
Péntek, 1976. október 15. Alley Theatre Houston James Hoge Walter Mondale

Bob Dole

43,2
Péntek, 1976. október 22. Phi Beta Kappa Memorial Hall Williamsburg Barbara Walters Jimmy Carter

Gerald Ford

62,7

Eredmények

[szerkesztés]

Kampányának baklövései ellenére Fordnak sikerült felzárkóznia a választás napjára a közvélemény-kutatásokban. Az elnökválasztást november 2-án tartották. Az éjszaka nagy része és a következő nap reggelje a győztes meghatározásába telt. Az NBC televíziós hálózat csak hajnali 3:30-kor tudta bejelenteni, hogy Carter megnyerte Mississippit és ezzel a győzelemhez szükséges 270 elektornál többet gyűjtött össze, majd 3:45-kor a CBS News bejelentette Carter győzelmét. Carter két százalékponttal győzte le Fordot a lakosság által leadott szavazatokban.

Carter 23 államot vitt magával 297 elektori szavazattal, míg Ford 27 államot 240 elektorral. Egy washingtoni küldött, aki Fordra tett ígéretet, Reaganre szavazott. Carter győzelme elsősorban a délen elért győzelmeiből származott, valamint a nagy északi államokban, például New Yorkban, Ohioban és Pennsylvaniában aratott szoros győzelmeiből. Ford jól teljesített nyugaton, Hawaii kivételével minden államot magával vitt a régióból. A legszorosabban vitatott állam az Oregon volt, ahol Ford  kevesebb mint 2000-el több szavazatot gyűjtve nyerte meg az államot. Carter nagyon jól teljesített hazájában, Georgiában, ahol a szavazatok 66,7%-át és az állam minden megyéjét magával vitte. 1960 óta ez az első alkalom, illetve a második az amerikai történelemben, hogy a vesztes jelölt több államot vitt magával, mint a győztes.

Ha a szoros eredménnyel kijövő Ohiot és Hawaiit Ford vitte volna magával, akkor Ford 269 és Carter 268 elektorral jött volna ki és 1825-höz hasonlóan a képviselőháznak kellett volna elnököt választania.[2] Carter győzelmét biztosító államok Wisconsin, ahol 1,68%-kal és Ohio voltak, ahol 0,27%-kal győzte le Fordot. Ha Ford nyerte volna meg ezeket az államokat, akkor második ciklust is betöltött volna. Az általa megnyert 27 állam még mindig a legtöbb állam, amelyet valaha is egy vesztes elnökjelölt hordozott. Ha Ford nyerte volna meg a választásokat, akkor a 22. alkotmánymódosítás értelmében 1980-ban nem indulhatott volna egy újabb ciklusért, mivel Nixon második ciklusából több mint két évet töltött be.  

Ez az utolsó alkalom, hogy Texas, Mississippi, Alabama és Dél-Karolina demokratára szavazott, az utolsó 2008-ig, hogy Észak-Karolina, 1996-ig, hogy Florida és 1992-ig, hogy Arkansas, Delaware, Kentucky, Louisiana, Missouri, Ohio, Pennsylvania és Tennessee tette ugyanezt.

Választási eredmények
Elnökjelölt Párt Állam Szavazatok Elektor

szavazat

Futótárs
Szavazat szám Százalék Alelnökjelölt Állam
James Earl Carter Demokrata Párt Georgia 40 831 881 50,08% 297 Walter Frederick Mondale Minnesota
Gerald Rudolph Ford Republikánus Párt Michigan 39 148 634 48,02% 240 Robert Joseph Dole Kansas
Ronald Wilson Reagan Republikánus Párt Kalifornia — — 1
Eugene Joseph McCarthy független Minnesota 740 460 0,91% 0 — —
Roger Lea MacBride Libertárius Párt Virginia 172 557 0,21% 0 David Peter Bergland Kalifornia
Lester Garfield Maddox Amerikai Független Párt Georgia 170 274 0,21% 0 William D. Dyke Wisconsin
Thomas Jefferson Anderson Amerikai Párt Tennessee 158 271 0,19% 0 Rufus Shackelford Florida
Peter Miguel Camejo Szocialista Munkások Pártja Kalifornia 90 986 0,11% 0 Willie Mae Reid Illinois
Gus Hall Kommunista Párt New York 58 709 0,07% 0 Jarvis Tyner New York
Margaret Wright Néppárt Kalifornia 49 013 0,06% 0 Benjamin McLane Spock Connecticut
Lyndon Hermyle LaRouche Amerikai Munkáspárt New York 40 043 0,05% 0 R. Wayne Evans Michigan
Egyéb 70 785 0,08% 0
Teljes 81 531 584 100% 538
Ennyi szükséges a győzelemhez 270

Eredmények térképen

[szerkesztés]
Eredmények államonként
Eredmények államonként
Eredmények megyénként
Eredmények megyénként

Eredmények államonként

[szerkesztés]
Ford/Dole
Carter/Mondale
Zászló Jimmy Carter
Demokrata 		Gerald Ford
Republikánus 		Teljes
Állam elektorok # % elektorok # % elektorok #
Alabama 9 659 170 55,73 9 504 070 42,61 - 1 182 850
Alaszka 3 44 058 35,65 - 71 555 57,90 3 123 574
Arizona 6 295 602 39,80 - 418 642 56,37 6 742 719
Arkansas 6 499 614 64,94 6 268 753 34,93 - 769 396
Colorado 7 460 353 42,58 - 584 367 54,05 7 1 081 135
Connecticut 8 647 895 46,90 - 719 261 52,06 8 1 381 526
Delaware 3 122 596 51,98 3 109 831 46,57 - 235 834
Dél-Dakota 4 147 068 48,91 - 151 505 50,39 4 300 678
Dél-Karolina 8 450 825 56,17 8 346 140 43,13 - 802 594
Észak-Dakota 3 136 078 45,80 - 153 470 51,66 3 297 094
Észak-Karolina 13 927 365 55,27 13 741 960 44,22 - 1 677 906
Florida 17 1 636 000 51,93 17 1 469 531 46,64 - 3 150 631
Georgia 12 979 409 66,74 12 483 743 32,96 - 1 467 458
Hawaii 4 147 375 50,59 4 140 003 48,06 - 291 301
Idaho 4 126 549 37,12 - 204 151 59.88 4 340 932
Illinois 26 2 271 295 48,13 - 2 364 269 50,10 26 4 718 833
Indiana 13 1 014 714 45,70 - 1 183 958 53,32 13 2 220 362
Iowa 8 619 931 48,46 - 632 863 49,47 8 1 279 306
Kalifornia 45 3 742 284 47,57 - 3 882 244 49,35 45 7 867 117
Kansas 7 430 421 44,94 - 502 752 52,49 7 957 845
Kentucky 9 615 717 52,75 9 531 852 45,57 - 1 167 142
Kolumbia Kerület 3 137 818 81,63 3 27 873 16,51 - 168 830
Louisiana 10 661 365 51,73 10 587 446 45,95 - 1 278 439
Maine 2 232 279 48,07 - 236 320 48,91 2 483 208
Maine 1-es körzet 1 123 598 49,32 - 127 019 50,68 1 250 617
Maine 2-es körzet 1 108 681 49,86 - 109 301 50,14 1 217 982
Maryland 10 759 612 53,04 10 672 661 46,96 - 1 432 273
Massachusetts 14 1 429 475 56,11 14 1 030 276 40,44 - 2 547 557
Michigan 21 1 696 714 46,44 - 1 893 742 51,83 21 3 653 749
Minnesota 10 1 070 440 54,90 10 819 395 42,02 - 1 949 931
Mississippi 7 381 309 49,56 7 366 846 47,68 - 769 360
Missouri 12 998 387 51,10 12 927 443 47,47 - 1 953 600
Montana 4 149 259 45,40 - 173 703 52,84 4 328 734
Nebraska 5 233 692 38,46 - 359 705 59,19 5 607 668
Nevada 3 92 479 45,81 - 101 273 50,17 3 201 876
New Hampshire 4 147 635 43,47 - 185 935 54,75 4 339 618
New Jersey 17 1 444 653 47,92 - 1 509 688 50,08 17 3 014 472
New York 41 3 389 558 51,95 41 3 100 791 47,52 - 6 525 225
Nyugat-Virginia 6 435 914 58,07 6 314 760 41,93 - 750 674
Ohio 25 2 011 621 48,92 25 2 000 505 48,65 - 4 111 873
Oklahoma 8 532 442 48,75 - 545 708 49,96 8 1 092 251
Oregon 6 490 407 47,62 - 492 120 47,78 6 1 029 876
Pennsylvania 27 2 328 677 50,40 27 2 205 604 47,73 - 4 620 787
Rhode Island 4 227 636 55,36 4 181 249 44,08 - 411 170
Tennessee 10 825 879 55,94 10 633 969 42,94 - 1 476 346
Texas 26 2 082 319 51,14 26 1 953 300 47,97 - 4 071 884
Utah 4 182 110 33,65 - 337 908 62,44 4 541 198
Új-Mexikó 4 201 148 48,28 - 211 419 50,75 4 416 590
Vermont 3 81 044 43,14 - 102 085 54,34 3 187 855
Virginia 12 813 896 47,96 - 836 554 49,29 12 1 697 094
Washington 9 717 323 46,11 - 777 732 50,00 8 1 555 534
Wisconsin 11 1 040 232 49,50 11 1 004 987 47,83 - 2 101 336
Wyoming 3 62 239 39,81 - 92 717 59,30 3 156 343

Szoros eredmények

[szerkesztés]

A különbség 1% alatt volt:

  1. Oregon, 0,16% (1 713 szavazat)
  2. Ohio, 0,27% (11 116 szavazat)
  3. Maine 2-es körzet, 0,28% (620 szavazat)
  4. Maine, 0,84% (4 041 szavazat)

A különbség 5% alatt volt:

  1. Iowa, 1,01% (12 932 szavazat)
  2. Oklahoma, 1,21% (13 266 szavazat)
  3. Virginia, 1,34% (22 658 szavazat)
  4. Maine 1-es körzet, 1,36% (3 421 szavazat)
  5. Dél-Dakota, 1,48% (4 437 szavazat)
  6. Wisconsin, 1,68% (35 245 szavazat)
  7. Kalifornia, 1,78% (139 960 szavazat)
  8. Mississippi, 1,88% (14 463 szavazat)
  9. Illinois, 1,97% (92 974 szavazat)
  10. New Jersey, 2,16% (65 035 szavazat)
  11. Új-Mexikó, 2,47% (10 271 szavazat)
  12. Hawaii, 2,53% (7 372 szavazat)
  13. Pennsylvania, 2,66% (123 073 szavazat)
  14. Texas, 3,17% (129 019 szavazat)
  15. Missouri, 3,63% (70 944 szavazat)
  16. Washington, 3,88% (60 409 szavazat)
  17. Nevada, 4,36% (8 794 szavazat)
  18. New York, 4,43% (288 767 szavazat)

A különbség 5% és 10% között volt:

  1. Connecticut, 5,16% (71 366 szavazat)
  2. Florida, 5,29% (166 469 szavazat)
  3. Michigan, 5,39% (197 028 szavazat)
  4. Delaware, 5,41% (12 765 szavazat)
  5. Louisiana, 5,78% (73 919 szavazat)
  6. Észak-Dakota, 5,86% (17 392 szavazat)
  7. Maryland, 6,08% (86 951 szavazat)
  8. Kentucky, 7,18% (83 865 szavazat)
  9. Montana, 7,44% (24 444 szavazat)
  10. Kansas, 7,55% (72 331 szavazat)
  11. Indiana, 7,62% (169 244 szavazat)

Statisztika

[szerkesztés]

A demokraták legmagasabb szavazati arányú megyéi:

  1. Banks megye (Georgia) 87,85%
  2. Starr megye (Texas) 87,25%
  3. Brantley megye (Georgia) 86,50%
  4. Duval megye (Texas) 86,36%
  5. Wilcox megye (Georgia) 86,15%

A republikánusok legmagasabb szavazati arányú megyéi:

  1. Jackson megye (Kentucky) 79,80%
  2. Owsley megye (Kentucky) 77,03%
  3. Hooker megye (Nebraska) 76,35%
  4. Ottawa megye (Michigan) 74,12%
  5. Arthur megye (Nebraska) 73,66%

Jegyzetek

[szerkesztés]
  1. ↑ C-SPAN.ORG. web.archive.org, 2003. augusztus 2. [2003. augusztus 2-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. augusztus 28.)
  2. ↑ a b How close were U.S. Presidential Elections?. web.archive.org, 2012. augusztus 25. [2012. augusztus 25-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. augusztus 28.)
  3. ↑ David Frum: How we got here : the 70's, the decade that brought you modern life (for better or worse). Internet Archive. 2000. ISBN 978-0-465-04195-4 Hozzáférés: 2021. augusztus 28.  
  4. ↑ Inc, Gallup: Gerald Ford Retrospective (angol nyelven). Gallup.com, 2006. december 29. (Hozzáférés: 2021. augusztus 28.)
  5. ↑ The First VP Debate: Dole-Mondale, 10-15-76. www.janda.org. (Hozzáférés: 2021. augusztus 28.)
  6. ↑ Sen. Bob Dole Interview | Debating Our Destiny | Nov. 10, 1999 | PBS. web.archive.org, 2013. február 11. [2013. február 11-i dátummal az eredetiből archiválva]. (Hozzáférés: 2021. augusztus 28.)
  7. ↑ CPD: 1976 Debates. www.debates.org. (Hozzáférés: 2021. augusztus 28.)
  8. ↑ AllPolitics - 1976 Debates Overview. edition.cnn.com. (Hozzáférés: 2021. augusztus 28.)

Források

[szerkesztés]

Külső linkek

[szerkesztés]
  • USA USA-portál • összefoglaló, színes tartalomajánló lap
A lap eredeti címe: „https://hu.wikipedia.org/w/index.php?title=1976-os_amerikai_elnökválasztás&oldid=26999526”
pFad - Phonifier reborn

Pfad - The Proxy pFad of © 2024 Garber Painting. All rights reserved.

Note: This service is not intended for secure transactions such as banking, social media, email, or purchasing. Use at your own risk. We assume no liability whatsoever for broken pages.


Alternative Proxies:

Alternative Proxy

pFad Proxy

pFad v3 Proxy

pFad v4 Proxy